A West Coast Swing története
Így lett a harlemi swingből a világ legkreatívabb páros tánca
A West Coast Swing (WCS) mögött a páros táncok világának egyik legizgalmasabb és legszínesebb története áll. A lágy rugalmasságáról, a teljes zenei szabadságáról és a mai modern zenékhez való hihetetlen alkalmazkodóképességéről ismert stílus elképesztő változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban. Ha megértjük az evolúcióját, nemcsak magát a táncot fogjuk jobban értékelni, hanem azt is megláthatjuk, milyen egyedülálló módon képes együtt rezdülni a kultúránk és a zene változásaival.
A gyökerek: A New York-i Savoytól Hollywoodig
A sztori az 1920-as és '30-as években indul a Savoy Style Lindy-vel, amit a New York-i, harlemi Savoy Ballroomban táncoltak. Bár a WCS-t nem egyetlen ember találta fel, a megszületése közvetve egy bizonyos Dean Collins nevéhez fűződik.
Collins maga is a Savoyban táncolt New Yorkban, majd a '30-as években Los Angelesbe költözött, hogy beindítsa filmes karrierjét – és természetesen hozta magával a Lindy Hop sajátos, letisztultabb verzióját is. Miután pár évig végigtáncolta Hollywoodot és a helyi klubokat, elkezdett versenyekre járni. A helyi táncosok teljesen odáig voltak: a korabeli beszámolók szerint soha életükben nem láttak még ilyen stílust, de azonnal beleszerettek. Ez a lineárisabb, megnyújtott mozgás ugyanis teljesen más volt, mint az akkori stílusuk, amit ők egyszerűen csak „Whip”-nek neveztek.
Collins elkezdte tanítani a saját verzióját L.A.-ben, és hamarosan az egész nyugati part ezt járta. Végül megérkezett a filmes áttörés is: az 1940-es és '50-es években Collins egy csomó hollywoodi mozifilmben szerepelt és koreografált, ahova beválogatta a saját tanítványait is.
A filmstúdiók a táncot „Jitterbug” vagy „Rock and Roll” néven reklámozták a nézőknek (korábban a swinget mindenki csak Lindy Hopként ismerte). A második világháború alatt a katonák is ezt a verziót táncolták, az USO (a katonákat szórakoztató szervezet) segítségével pedig a Jitterbug és Rock and Roll hívószavak alatt elvitték a West Coast Swinget és a swing más formáit az egész világra. Dean Collins végül a '80-as évek közepén hunyt el, de amit hátrahagyott, az örökre megváltoztatta a tánctörténelmet.
A stúdiók világa és az „East Coast” átverés
Miközben a nyugati parton formálódott a stílus, a hagyományos társastánc-stúdiók kerestek egy sokkal egyszerűbb, lightosabb swinget, amit könnyen el lehet adni a tömegeknek. Így hozták létre a '40-es években az „Eastern Swinget” (East Coast Swing).
A '40-es és '50-es évek L.A.-ében a tánctanárok egy zseniális trükkel csábították be az embereket a suliba: a látványos West Coast Swinggel demonstráltak. De amikor a lelkes diákok megkérdezték, mi ez és hol lehet megtanulni, azt mondták nekik, hogy ez a Jitterbug (vagyis az East Coast Swing). Ennek prózai oka volt: a tanároknak kötelező volt a merev, szövetségi tantervhez (syllabus) tartaniuk magukat. Ráadásul az East Coastot sokkal gyorsabban meg lehetett tanítani, és a szülőknek is könnyebben értékesíthető volt.
Szóval a gyanútlan diákok azt hitték, hogy azt a menő stílust tanulják, amit a tanáraiktól láttak, miközben valójában egy teljesen másik, leegyszerűsített táncot kaptak. Csak a legkitartóbbak juthattak el odáig, hogy haladó szinten, magánórákon végre megmutassák nekik az igazi WCS-t. Az akkori generáció nagyrészt az East Coast Swingen nőtt fel, részben mert azt könnyebb volt elsajátítani, részben pedig azért, mert az akkori faji megkülönböztetések miatt a stúdiókban nem is engedtek másfajta swinget tanítani.
Beállás a sávba: Megszületik a „Slot”
Az 1950-es évekre a West Coast Swing végleg felvette a legfőbb védjegyét: a tánc beszorult egy képzeletbeli egyenes vonalba, a sávba (slot). Ezzel teljesen elvált a körkörös swingektől, mint a Lindy vagy az East Coast. A filmek, a versenyek és a klubok mind arra ösztönözték a követőt, hogy egy egyenes sávban mozogjon oda-vissza, mert ez sokkal tisztább, elegánsabb képet adott, és a kamerák is jobban imádták.
1959-ben Kalifornia hivatalosan is az állam hivatalos táncává tette a West Coast Swinget, ami hatalmas lökést és elismertséget adott a stílusnak. Ekkor rögzültek azok a strukturált alapfigurák is – mint a Sugar Push, a Left Side Pass vagy a Whip –, amikkel ma is minden kezdő WCS kurzus indul világszerte.
A '70-es évektől a '90-es évekig: Lassulás, diszkó és technikai szintlépés
Amikor a '70-es és '80-as években megváltoztak a zenei trendek, és berobbant a diszkó, a blues, majd a korai pop, a West Coast Swing azonnal lekövette a ritmust. A táncosok visszavettek a tempóból, finomították a mozdulatokat, és elkezdtek a tiszta technikára fókuszálni. Ekkor vált a WCS legfőbb esszenciájává a partnerkapcsolat (connection), a megnyúlás (stretch) és a sűrítés (compression) játéka.
A '90-es évekre a versenyzés is szintet lépett. Az olyan szervezetek, mint a World Swing Dance Council (WSDC), egységesítették a szabályokat és felépítették a mai napig használt versenykategóriákat (mint a partnercserés Jack & Jill formátum). A WCS elismert versenysport lett, ahol a precíz lábtechnika, a testtudat és a magas szintű páros kommunikáció döntött a dobogóról.
2000-től napjainkig: A modern WCS-univerzum
A mai West Coast Swing sokoldalúbb és intellektuálisabb, mint valaha. A mostani generációk gátlások nélkül emelik be a hip-hop izolációkat, a kortárstánc (contemporary) íveit, a salsa vagy a társastáncok forgástechnikáját, de a zouk és a blues testhullámai is tökéletesen megférnek a parketten. Mivel a tánc szinte bármilyen 4/4-es zenére működik – a rádiós popslágerektől kezdve az akusztikus feldolgozásokon át a mély R&B trackekig –, a WCS globális, rendkívül nyitott közösséggé nőtte ki magát.
A táncosok folyamatosan tolják kijjebb a határokat a zeneiség (musicality), az egyéni stílus (styling) és az önkifejezés terén. Ennek köszönhető, hogy a West Coast Swing nem egy poros múzeumi darab, hanem egy folyamatosan fejlődő, modern és végtelenül kreatív játszótér, amely tökéletes önkifejezést biztosít a felnőtt korosztály számára is.