Kuba autentikus zenéjéről - táncairól
Kuba – Én vagyok az idő
A kubai zene két forrásból ered: az egyik spanyol eredetű, a másik pedig különböző nyugat-afrikai népek kultúrájából származik. A 17. századtól kezdődően Kubában a helyi lakosok helyett afrikai munkaerőt kezdtek alkalmazni. Az 1800-as évek elején a Yoruba Oyo birodalom több évtizednyi belső konfliktusok és külső háborúskodást követően összeomlott. Ennek következményeképpen sok yorubát adtak el rabszolgának és hurcoltak az Újvilágba, hogy ültetvényeken dolgozzon. A mai Kubában, Brazíliában, Haitin, Trinidad és Tobagóban a Yoruba kultúra nyomai ma is erőteljesen jelen vannak – különösen az orisha tisztelete.
A yoruba, congó, arará és dahomey foglyokat kegyetlenül elszakították földjüktől és családjuktól. A közös nyelvet beszélőket elkülönítették egymástól, és arra kényszerítették őket, hogy felejtsék el a múltjukat, hogy ez által jobb szolgákká váljanak. Számukra nem létezett több vadászat, háború, tánc, sem ünnepségek, csakis kimerítő munka a városokban és az ültetvényeken. Fekete szolgákká és katolikusokká váltak. Amint megismerték egymást, a bennük élő szavak, dalok és gesztusok újra feléledtek, így újra felfedezhették az isteneikhez vezető utat. Ezek az emberek bonyolult vallási rendszert, szokásokat, nyelvet és zenét hoztak magukkal Amerikába.
A 18. század elején Kubában a spanyol katolikus egyház kölcsönös segély szervezeteket hozott létre, amelyeket cabildóknak neveztek. Ezek célja a szórakozás és az etnikai örökségek sok aspektusának újraélesztése volt. Az emberek összegyűlhettek, hogy saját nyelvükön beszélgessenek, ünnepségeket szervezzenek, stb. A cabildók így lehetővé tették a zenei tradíciók újraélesztését, a szertartások megőrzését, a valláshoz kötődő ősi táncok és dalok gyakorlását, és ami a legfontosabb, a hangszereik használatát, amelyek a szertartások elengedhetetlen részét képezték.
A dobokat gyakran arra használták, hogy a szomszédos ültetvények rabszolgáinak üzenjenek a lázadásokról, vagy, hogy az ünnepségeiken kísérjék a táncosokat. Egyes városokban az öregek ma is emlékeznek egy-egy cabildóra, Matanzas városban pedig még ma is működik egy.
Az „orisha” kifejezés a Yoruba kozmológia isteneinek összességét takarja. A rabszolgák, hogy elkerüljék a katolikus egyház üldözését, katolikus szentek neve és képe alatt saját, afrikai istenségeiket (az orishát) imádták. Az orisha a természet ősi erőit és a különböző archetipikus emberi tulajdonságokat jelképezi, és személyes védelmezőként vagy vezetőként viselkedik. Így az orisha a katolicizmus arca mögé rejtve élt tovább Kubában. A spanyol katolicizmus, szentek sokaságával zsúfolva, könnyedén keveredett az orisha imádatával, így kialakítva a „Santeriát”. A Santeria olyan ősi városi civilizációtól (a legendás Ile Ife városából) ered, amelyet mély és kifinomult világnézet, az élő, természetes világ szentségéhez és az elemekhez való erős kötődés jellemzett. Vallásának gyakorlói képesek voltak hozzáférni ehhez a szent világhoz jövendölésen, áldozaton, gyógyításon és az alapvető istenségek imádásán, a hozzájuk való könyörgésen és segítségük kérésén keresztül, a zene, az ének és a tánc közvetítésével. A Yoruba panteon több mint 500 istene közül mintegy 22 élte túl a transzatlanti utat. A legenda szerint a fent említett Ile Ife városát az istenek saját kezükkel hozták létre. Néhányan közülük ott is maradtak, és megalapították a város lakosságát.
Ma Kubában a „szent” és az „orisha” szavak jelentése egybeesik.
A Yoruba kultúra mellett a Congo és a Carabalí kultúrák tradíciói is fennmaradtak, de mindkettő alkalmazkodott a létszámban és hatásban erősebb Yoruba mintákhoz.
A dob szerepét nem lehet túlértékelni a kubai zenében. Afrikai tradíciók szerint a dob a beavatottak visszatalálását jelzi a vallásukhoz. A dob közvetíti ezt a folyamatot az istenek felé. A dob megidézi az isteneket, sőt arra készteti őket, hogy megjelenjenek a halandók között. A halált is gyászos dobszó kíséri, amely elválasztja az eltávozottak lelkét az élőkétől.
A Santeria dalainak összessége több száz, az orishához szóló énekből áll. Vannak köztük olyanok, amelyek minden istenséghez szólnak, a többségük azonban csak a legnépszerűbb istenekhez köthető. A szövegek az istenekhez kötődő történeteket mesélik el: történeteket vagy példázatokat az adott isten tetteiről és kalandjairól. Így minden szöveg az adott archetípus történetének a részét képezi, és biztosítja a Yoruba filozófia és világkép közvetítését. Az énekeseket egy szólista vezeti. Őt követi a kórus. Így együtt hozzák létre a klasszikus afrikai felelgető stílust.
A Yorubák speciális táncokat szentelnek az egyes isteneknek. Ezek a rituális táncok nem egyszerűen a zenét követő spontán mozdulatok. Gondosan koreografált táncról van szó, amely segítségével üzeneteket közvetítenek az istenek felé és fordítva. Minden egyes tánccal megszólítják az istenséget, és megkérik, hogy jelenjen meg egy papon keresztül. Egy adott istenségnek táncolni csakis a tradicionális módon szabad – különben a táncos megsérti őt. A táncos mindig tisztában van azzal, hogy az istennek milyen módon kell előadni a táncot. Mindig imitálja az adott isten mozdulatait.
A rumbának három féle értelmezése van: a guaguancó, a columbia és a yambú és conga. Az utóbbi jellegzetes szereplője a karneváloknak, és Havanna és Santiago de Cuba tipikus jegyeit viseli. A guaguancó a legnépszerűbb forma. Egy hosszú, elbeszélő jellegű énekes résszel kezdődik, amely egy mindennapi eseményt mesél el. Ezt követően bekapcsolódik a kórus. Az énekes kihívja, provokálja a kórust, hogy az csatlakozzon a rumbához.
A guaguancó egy páros tánc, amely során a férfi megkísérli megszerezni magának a nőt különböző testrészeinek mozdulatai segítségével. Bármi a férfi „győzelmét” jelentheti: a kar, a láb, a fej egy mozdulata, legyen az akármilyen könnyed, a férfi birtoklási szándékát jelzi. Erre válaszként a nő eltakarja a medencéjét, megáll egy pillanatra, majd folytatja a védekezést, ugyanakkor a játék folytatását provokálja. A férfi behatolást imitáló gesztusa a vacunao. A guaguancóban a szóló énekes improvizációja és a kórus válaszainak váltakozása fokozza a tánc hangulatát. Ez a ritmika jó alapul szolgál a táncosok lépéseihez. Ez az a rész, ahol a rumba igazán „kinyílik” – ahogy a táncosok mondják, „felvisz a pillanatig”. Ezt követi a különböző hangszerek improvizációja, végül pedig az „inspiráció”, amely a vezető improvizációja.
A columbia szóhasználatára jellemzőek a rítusok alkalmával használt kifejezések, illetve Yoruba vagy Abakuá szavak. Itt nem egy pár táncol, hanem egy férfi szóló táncos mutat be egy erősen akrobatikus jellegű koreográfiát a quinto dob szavára válaszolva. A táncos egyes mozdulatokat közvetlenül a dob előtt hajt végre, így erősítve a párbeszédet a dobos agresszív, kirobbanó ritmusai és a táncos között.
A yambúval ma már nagyon ritkán lehet találkozni. Ebben a stílusban az ének rövid refrénekből áll, a ritmus lassúbb, és a táncosok nagy technikai tudással idős emberek mozgását utánozzák. A yambú szó egy lassúbb rumba vagy tánc stílust jelöl, amelyet könnyedebb, lágyabb mozdulatok és határozottabban előre dőlt testtartás jellemez. Habár a yambú egy erotikus páros tánc, a guaguancótól eltérően a férfi soha nem hajt végre szexuális dominanciára utaló mozdulatokat, vacunaót.
A rumba a sonnal együtt kiemelkedő hatással volt a modern kubai zene fejlődésére.
A bolero és a guaracha a szalon zenénél kevésbé kifinomult stílusok, azonban nagyobb érdeklődés kíséri őket. A 19. században soha nem hangoztak el elegáns szalonokban vagy privát koncerteken. A dalok azonban szájról szájra terjedtek, és gyakran hangoztak el szerenádok alkalmával. A dalok spanyol műfajokból fejlődtek ki, és a kubai identitás kifejezőivé váltak. Gitár kísérettel, és általában két énekessel adták elő őket. A bolero romantikusabb, míg a guaracha pikánsabb volt, de mindkettő a városi népzenei tradíció leszármazottja.
A kubai son egy jellegzetes szinkópás ritmikájú zenei és tánc stílus. A századforduló környékén jelent meg vidéki környezetben, és a népszerű latin-amerikai zene legnagyobb hatással bíró eleme lett. Már a 19. század végén is sokfelé létezett, főként a sziget keleti városainak külső részein. Kialakulásának kezdete egybeesik a kubai rabszolgák felszabadításával. A kubai son különleges hangzása a húros hangszereknek és a spanyol származású farmerek költészetének az afrikai (főleg bantu) származású ritmikával való ötvözéséből ered. A ritmikai elemek mind afrikai származásúak, a dallamok és a szövegek pedig tisztán spanyol eredetűek. Főként fekete és félvér zenészek kezei között kezdett formát ölteni, majd felemelkedni ez a stílus. A szövegek tradicionális témái a szerelem, a humor, a nosztalgia és a hazaszeretet. Ezek mellett a társadalmi és politikai kérdésekről alkotott általános véleményt is tükrözték.
A sonra általában úgy tekintenek, mint az első olyan népszerű kubai zenei stílus, amelyben a dobokon puszta kézzel játszanak.
Az első „sonerók” maguk kísérték rögtönzött dalszövegeiket gitáron és más spanyol származású húros hangszereken, mint a laúd és a tres. Utóbbi a kubai son egyik legkarakteresebb hangszere. A son vidéki, önképző zenészei és a városi zenészek a 19. és a korai 20. században kezdtek elemeket átvenni egymástól. A son már a kezdetektől úgy tűnt fel, mint egy szintézise mindannak, ami kubai. A stílus sokat változott ugyan, de az alapvető formai jegyeit sikerült megőriznie. A kubai zenészek számára – ideértve a legszerényebbeket és a világszerte elismert művészeket is – a son a táplálás és a gazdagodás szent forrását jelenti. Egy mondás szerint „csak az képes sont játszani, aki a szívében hordozza azt.”
Az első, eredeti son zenekarok a következő hangszerekből álltak: gitár, tres, bongó (két kicsi, különböző méretű dob, amelyek magas, egymástól eltérő hangot produkálnak), botija (egy agyagedény, amellyel a basszust játsszák) vagy marimbula (később basszus), kláve és maracas. A későbbiekben egy vagy több trombita is csatlakozott. Napjainkban bármilyen hangszer megjelenhet a son előadásokban. Az eredeti kubai son jellemzői: a) a tres és a hathúros gitár jellegzetes hangja; b) a bongó „beszélő” ritmikája; c) a botija és a marimbula basszus hangzása; d) a maracas és a rendkívül magas hangot produkáló kláve, amelyek megalapozzák a szabályos ritmust; és e) az ének, amelyben a szóló énekes összekötő szakaszai és a kórus refrénjei váltják egymást.
A világszintű jelenséggé vált salsa és különböző variációi egyértelműen kapcsolatban állnak a sonnal. A sonra jellemző „Estribillo” vagy „Montuno” nevű elem (afrikai stílusú felelgetős szakasz az improvizációk között) ma is különösen fontos szerepet játszik ebben a modern zenei stílusban. Egy son bármilyen hosszan elnyúlhatott. Terjedelmének csak a zenészek és a táncosok képzelete és fizikai kitartása szabott határt. A feszültség és az izgatottság fokozatosan nőtt, míg végül euforikus hangulatban tetőzött.
A son a 20. század első évtizedében kezdett begyűrűzni Havannába. Kis, harmonikából, gitárból, bongóból és klávéból álló csoportok adták elő. A 18-20 főből álló nagyobb együttesek is kezdtek népszerűvé válni. A son népszerűsége fokozatosan egy őrületté alakult. Az 1920-as években kialakult a szextett forma tresszel, gitárral, bongóval, basszussal és két énekessel, akik klávén és maracason is játszottak. Ez az a felállás, ahogyan világ-szinten ismertté vált a kubai son. A trombita mindehhez 1926-27-ben csatlakozott.
Habár különböző féle dobokat használtak, a kubai bongó különleges stílusa és hangzása volt a legkedveltebb, és a son védjegyévé vált.
A maracast és a guirót is széles körben kezdték használni a sonokban. Ezen a két hangszeren kívül nincs is semmi más, amelyen kuba bennszülöttei már játszottak, és ma is gyakori használatban vannak. Afrikában és másutt is találtak hasonló hangszereket.
A sonnak egy nagyon fontos eleme a kláve ritmus, amelynek a jelentősége fokozatosan nőtt, amikor a son népszerűvé vált Havannában.
Az első son hangfelvételek Havannában, még az 1920-as évek előtt születtek. A felvételek ekkor csak azért nem váltak széles körben elterjedtté, mert a lejátszó eszközök drágák voltak, és így kevesen rendelkeztek ilyennel. Nagy amerikai lemezcégek a 20-as évek közepén felvették és nagy sikerrel terjesztették Kubában és másutt a legnépszerűbb son dalokat. Ugyanebben az időben jelent meg a rádió, ami még jobban fellendítette a son terjedését és népszerűségét.
„Kuba a latin zene történelmi forrása. A népszerű salsa ma is sokkal inkább kubai, mint bármi más. „ – Juan Formell, a Los Van Van alapítója, vezetője, basszistája.
Kuba afrikai öröksége óriási jelentőséggel bír. A salsa és a latin jazz gyökerei is ide nyúlnak vissza. Az afrikaiak számára zene és a tánc éltető erők voltak, amelyek összekötötték egymással az eget és a földet, a túlélés reményét biztosították az ismeretlen és barátságtalan Újvilágba hurcolt afrikaiak számára. A zene és a tánc spirituális, mentális, fizikai és érzelmi megnyilvánulás volt. Kommunikáció, dokumentáció, szenvedély, öröm, harag, szatíra, tanítás és szeretet. Maga volt az élet. Még ma is az. Olyan kifejezésformák ezek, amelyeket nem változtattak meg a nyelvi korlátok, a politika és a félelmek – élő folklór, amely szájhagyomány útján generációról generációra szállt, felemelt, megerősített és egyesített mindenkit, aki találkozott vele.